"Add lejjebb az igényeid." Ez a mondat minden csak nem szép.

Ezt a bejegyzést kb harmadszorra kezdem újra, mert egyszerűen nem éreztem úgy, hogy bármelyik kezdés is eléggé ki tudná fejezni, hogy mekkora ök*rség ez a mondat... és még szépen fogalmaztam.

Na de vége a gyereknapnak, régen kritizáltam már és ez a mondat pont tökéletes lesz, ja és fáradt is vagyok. :)

Szóval: "Add lejjebb az igényeid." - Ugye ezt általában párkereséskor "tanácsolják". Ön magában ez a mondat véleményem szerint azt jelenti, hogy ha nem találod meg álmaid pasiját, nőjét, gyere össze egy kevésbé vonzó, vagy egyáltalán nem vonzó egyeddel "me hátha jó lesz ő is, oszt nem kell min ríni" Ügye? :) A "ha ló nincs szamár is jó" annyira szép mondat ide, a bejegyzés témájának szánt mondat pedig annyira nem szép, hogy inkább nem azt hoztam fel rá. :)

"Add lejjebb az igényeid." Magyarán hazudj a másiknak, hitesd el vele, hogy neked ő a tökéletes, de közben nagyon szépen titkold el, hogy igazából csak azért vagy vele mert épp nincs más. Arról nem is beszélve, hogy közben magadnak is hazudsz, hiszen végig az kattog majd a fejedben, hogy hátha megszereted, egyszer, valamikor...

De kérdem én... Így működik ez az egész?

Jó éjt.

Szeretném itt az elején leszögezni, hogy magával a nappal nincs bajom. Egyszerűen csak rossz nézni, hogy mások ezen a napon ennyire boldogok. Fu de bunkó megnyilvánulás volt ez most tőlem.

Na szóval, lévén, hogy nincs senkim, ergo nem tudom megünnepelni a nem létező barátommal a mai napot, így nekem rossz nézni azt, hogy mások ennyire boldogok tudnak lenni, én pedig nem. Még egyszer mondom, nem azt akarom, hogy ők legyenek boldogtalanok, csak szeretnék egyszer én is olyan boldog lenni mint ők, de mivel jelenleg nem vagyok, így ez nekem most szomorú, és irigykedve nézem a boldog párokat.

Miután ezt tisztáztam, jöjjön a post lényege.

Egymásra borulós nap. Bezony.

Ugyanis elmentem ebédelni, teljesen naivan és nyugodtan, gondolván minden ugyanolyan lesz mint máskor. Miután leültem tök egyedül ebédelni és körbenéztem kezdett furcsa lenni, hogy szinte mindenkivel jött valaki, és ezek a valakik többnyire egymásra vannak borulva és... a többit a fantáziátokra bízom. :) Na szóval miután ezt észrevettem, az agyam egy mély része elkezdett kattogni.. Majd bumm, leesett milyen nap van, és kezdtem kissé rosszul érezni magam. Szerencsére az megnyugtató volt, hogy a mellettem lévő asztalnál szintén egyedül ült egy csaj, bár lehet ő is várt valakit, mert hol nézelődött össze vissza, hol pedig a mobilját nyomkodta... Na mindegy.

A lényeg, miután láttam, hogy ennyire egymásra vannak borulva a párok kínomban úgy döntöttem, én a kajámba borulok bele, hogy nálam is értelmet nyerjen a "borulva" szó. :)

Amikor utána pedig hazajöttem, nem volt nehéz eldöntenem, hogy ha meg akarom kímélni a könnycsatornáimat és a zsepijeimet, akkor ma inkább hagyom a romantikus filmeket, és inkább megnézek valami brutál zombis filmet, aminek kb a felét valószínűleg nem fogom látni, mert gyanítom sokszor el fogom takarni a szemem. Éljenek az ilyesztő filmek és én. :)

Azért boldog Valentin-napot mindenkinek. Ja és persze nem borultam bele a kajámba. :)

Oké, elismerem, a cím kissé fura lehet, de igaz, legalábbis ha a mostani helyzetemet nézem.

Barátok és a szerelem. Ezt a két dolgot szeretném itt most kiemelni.

Mindig futottam az emberek után.

Ha a barátokról volt szó és már régen nem beszéltünk, mindig kerestem őket, találtam ki közös programot, amire végül vagy eljöttek vagy nem. Voltak és vannak olyanok akik utána engem úgymond "visszakerestek" és voltak olyanok is akik hetekig is elvoltak úgy, hogy azt se tudták kivel mi van. De azt hiszem ez másoknál is így van, vannak akiket igazi barátoknak lehet hívni, mert ők is keresnek és te is keresed őket, illetve vannak azok akiket néha keresel mert azért mégis érdekel mi van velük, de ők viszont nem keresnek téged...

Ezt volt a baráti rész, és most jöjjön a szerelmi rész, avagy az, amikor van egy srác aki nagyon fontos az életedben. Vajon keres téged, vajon érdekli, hogy mi van veled?

Elég sokszor futottam már srácok után, mert reménykedtem és mindig kifogásokat találtam, hogy vajon miért nem keres. Akkoriban fájt nagyon, mert hát mégis rossz érzés amikor fontos neked valaki, ő meg arra se képes, hogy egy nap megkérdezze, hogy mi újság veled. Persze ilyenkor mondhatnánk, hogy hagyni kell azt a srácot. :) Igen, de mondani mindig könnyebb, na meg amikor már fontos neked, akkor fáj is.

A következő sorokban pedig minden lányhoz szeretnék szólni, akik bánkódnak mert úgy érzik nem elég jó barátok, és talán éppen sírnak egy srác után, mert az nem foglalkozik velük.

Soha de soha ne higyjétek azt, hogy nem vagytok fontosak. :) Végülis ki dönti el, hogy ki a fontos? Van valaki aki eldönti, hogy te kevésbé számítasz mint egy másik lány? Van aki azt mondja, hogy rosszabb vagy? De miért? És ő miért jobb?

Soha de soha ne hidd, hogy kevesebb vagy. Az egyik barátod hanyagol? Nagy cucc, lehet nem is igazi barát. A szerelmed nem foglalkozik veled? Lehet, hogy nem őt kerested.

Hidd el, ha valakinek igazán fontos vagy az szakít rád időt, és valahogy, mindegy hogy hogyan de éreztetni fogja, hogy fontos vagy. Lehet csak egy mosollyal, lehet csak egy szép szóval, lehet csak később hónapok múlva jössz rá, hogy neki igazán fontos vagy.

Itt jön a cím igazán képbe. Néha az a legjobb ha nem teszel semmit. Ülj le (képletesen), pihenj és figyelj. Akinek igazán fontos vagy, az meg fog állni melletted és érdekelni fogja, hogy mi van veled.  A szeretetért nem kell harcolni, hiszen a szeretet vagy van, vagy nincs. Ha már harcolni és küzdeni kell a kialakulásáért, ott valami nagyon nagy gond van.

Van amikor felmerül, hogy miért szeretsz valakit. Talán erre a legnormálisabb válasz a "nem tudom". Mert nincs is rá indok, ha szeretsz valakit, nem tudod megmagyarázni, hogy miért. Csak szereted. A barátoknál és a szerelemnél is így van. Ne akard elérni, hogy valamiért szeressenek. Legyél önmagad és ne kezdj el görcsösen küzdeni.

Engedd, hogy a semmiért szeressenek, azért aki vagy.

A mesékben könnyebb minden.

Van egy főgonosz, akiről sokszor már első pillantásra sejtjük, hogy talán ő a gonosz. Van egy jóságos királylán, aki nehézségeken megy át, de a végén elintézik a gonoszt, a királylán pedig megtalálja a szerelmét és itt is van a happy end.

Az élet miért nem ilyen? Avagy az a másfél óra (mikor mennyi) igazából az egész életünk? Meddig kell várnom amíg eljön a happy end?

Kislányként mindig sokkal könnyebben megoldottam a mesében felmerülő gondokat, de még az életben is. Ősszevesztem egy barátnőmmel egy babán? Igen rosszul éltem meg, de utána kibékültünk és visszatekintve olyan semmisnek tűnt az egész vitánk. Szinte már nevetséges volt. Tetszett egy fiú, de ő levegőnek nézett? Pár napig szomorú voltam, majd elfelejtettem és mentem tovább játszani.

De manapság mivan? Tudjuk.

Olyan mintha a kicsiként megélt gondok velünk nőnének. Ma összeveszünk valakivel? Akár hónapokig is tarthat a békülés. Ó igen. A büszkeségünk az biztosan nő. Kicsiként odarohantunk a szüleinkhez, elpanaszoltuk, hogy ki bántott, esetleg sírtunk, ő megvígasztalt és elmondta, hogy minden rendben lesz.

Ezt ma is elmondják de már nem hisszük el. Tapasztalatok? Talán.

Emlékszem egyszer amikor kicsiként tetszett egy fiú, odarohantam hozzá, és odaszóltam neki, hogy "szeretlek ám". Ja én komolyan gondoltam, ő viszont poénnak és pechemre a többi lány is eljátszotta ezt, szóval a fiú végérvényesen nem hitt nekem. :)

Ma miért nem tudok odarohanni hozzá és a képébe üvölteni, hogy "Szeretlek!! Fogd már fel! Szóval vagy szeress vagy hagyj békén végérvényesen."

Na igen, erre akadtam kilyukadni.

Álarc.

Sokan viselünk álarcot, ki kisebbet, ki nagyobbat. Itt most nem a szó szerinti álarcot értem, hanem azt, amit a mindennapokban viselünk, láthatatlanul, elfedve vele az igazi énünket.

Nem azt mondom, hogy hazudunk, bár bizonyos értelmben, igen, de ez nem az a fajta rossz hazugság. Ez inkább olyan, "próbáljuk elrejteni magunkat mások elől, mert félünk" dolog. Hazugság helyett inkább a pajzsot mondanám. Egy pajzs, ami megvéd minket.

Sokan félünk. Félünk a csalódástól, a szeretetlenségtől, az egyedülléttől, és még sorolhatnám. Ezért inkább álarcok mögé bújúnk, elrejtjük magunkat, és egészen kicsi oldalunkat mutatjuk meg, mert így védve vagyunk.

Viszont nem csak erről van szó. Próbáljuk magunkat másnak mutatni saját magunknál, mert azt hisszük, hogy az igazi valónk nem tetszene másoknak.

De leeshet valaha ez az álarc? El tudja valaha valaki érni azt, hogy megbízzunk benne annyira, hogy le tudjuk dobni ezt az álarcot?

Hihetetlenül jó érzés lehet ennyire megbízni valakiben.